Rózsa és kereszt

Alekszandr Blok drámájának rádióváltozata.

Rádióra alkalmazta és rendezte: Zoltán Gábor.

Fordította: Pór Judit.

Zenéjét szerezte és csembalón közreműködik: Darvas Ferenc.

Szereposztás:

Bertrand, a Boldogtalan lovag – Blaskó Péter;

Gaetán, a Vándor – Raksányi Gellért;

Izóra – Varga Mária;

Apród – Kaszás Gergő.

Alice, udvarhölgy – Fazekas Zsuzsa,
Gróf – Huszár László, Káplán – Farkas Antal,
Orvos – Velenczey István, Halász – Márkus Ferenc
Km.: Haas Vander Péter, Lukácsi József, Rátóti Zoltán, Tóth Tamás

Dramaturg: Sári László.

A századelőn még egyszer(talán utoljára) elsiratta magát az ember. Magába nézett és rádöbbent, hogy ő maga a felelős sorsáért. Szépen sírtak a francia dekadensek (Verlaine: „A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma”) de még szebben a szimbolisták, köztük is az oroszok (Belij: „Hitte az arany ragyogást / s a Nap nyilától elbukott, / századát bölcsként látta át, / de élni-élni nem tudott.”). Az igazság az, hogy szimbolistaként élni nem is volt könnyű. Az „elátkozottság” tudata könnyebbé tette a szabályok áthágását és magyarázatul is szolgált mindenre. „Sorsszerűség” – mondhatta éppen Andrej Belij, amikor elszerette Alekszandr Blok feleségét, a szépséges Ljubov Dimitrijevnát (a világhírű kémikus, Mengyelejev lányát). „Sorsszerűség” – mondhatta Blok, amikor elment a nő, és talán ezt mondta akkor is, amikor visszajött. De aztán elment megint. És bármennyire is sorsszerű volt mindez, fájt neki. Nagyon fájt.

A reménytelen szerelem fájdalmát szólaltatja meg a Rózsa és keresztben, 13. századi lovagi környezetben. Mert akkor talán még őszintébben lehetett sírni. Bertrand lovag siratja Blokot, s Blok siratja szegény Bertrand-t. Jó, hogy az élet egy kicsit mindig fáj. Jó, mert tényleg lehet szépen sírni. Blok tudott. S ehhez nem kevés tehetség és bátorság kellett. (Sári László)

1992. feb. 03. Bartók 23:01-24.00

1996. dec. 25. Bartók 10:05

2005. nov. 28., B 23.01